Riporter: Vannak itt emberek, akik mászkálnak…, azaz nem éppen mászkálnak, szervezettnek tűnnek. Nem tudom kik ők, mind feketében vannak, fekete csuklyájuk van, és fekete zászlóik…, amelyeken nincs semmi.

Stúdió: Egy zászló, amelyen nincs semmi?

Riporter: Így van, teljesen fekete.

-Televíziós közvetítés a Kereskedelmi Világszervezet 1999-es seattle-i csúcstalálkozója elleni tiltakozásokról.

---

Louise Michel: Gyászunk halottainkért és illúzióinkért

1880 novemberében az ötvenéves iskolai tanár és rendőrgyilkos¹ Louise Michel visszatért a Csendes-óceán déli részéről, ahová az 1871-es Párizsi Kommün forradalmi felkelésben való részvételért száműzték. Távolléte alatt politikája anarchizmussá teljesedett, a hierarchia és az elnyomás minden formájával való szembehelyezkedéssé. Párizsba érve azonnal belevetette magát a radikális szervezkedésbe.

Maurice Dommanget² szerint Louise Michel az elsők között volt, aki a fekete lobogót az anarchista mozgalom jelképeként használta – bár az alábbiakban lesznek bizonyítékok arra nézve, hogy ismeretlen munkások ekkor már évek óta használták a fekete zászlót Lyonban és valószínűleg máshol is. 1883. március 9-én Louise Michel egy fekete alsószoknyát használt zászlóként a munkanélküliek és elkeseredettek tüntetésén, aminek során kifosztottak több pékséget. Kilenc nappal később, március 18-án, a Párizsi Kommün kitörésének tizenkettedik évfordulóján beszédet mondott a radikális Salle Favié klubban, Párizs Belleville nevű szegénynegyedében:

„A vörös zászló, amit harcostársaink vére áztatott, nincs többé! A fekete lobogót emelem magasba, gyászolva halottainkat – és illúzióinkat.”

1883. június 22-én Michelt bíróság elé állították a márciusi tüntetés miatt. Miért vonultunk a fekete lobogó alatt? – fordult a tárgyalóteremben ülőkhöz. Mert ez a sztrájk zászlaja, azt üzeni, hogy a dolgozónak nincs kenyere! A bíróság hatéves börtönbüntetésre ítélte Louise Michelt, mert nem tett semmit, hogy megakadályozza a fosztogatást.

---

Le Drapeau Noir: Háború minden törvény, bíró és rendőr ellen

1883. augusztus 12-én, röviddel azután, hogy Louise Michel Párizsban bíróság elé állt, új anarchista újság jelent meg a franciaországi Lyonban, Le Drapeau Noir („A Fekete Lobogó”) néven. A Le Drapeau Noir 17 számot ért meg, de ez csak egy epizód volt ugyanannak a kiadványnak különböző formában történő megjelenéseiből. A társadalmi kötelesség, A forradalmi lobogó, A harc, A lázadás, A kihívás, Az anarchista hidra, A riasztás és Az anarchikus kötelesség állandó névváltoztatásra kényszerült annak érdekében, hogy megelőzze az állami betiltást és cenzúrát.

Ennek az újságnak az első cikkében, „A Fekete Lobogó bemutatása az anarchistáknak” címmel a szerkesztők kifejtették törekvéseiket:

Szükség van-e programra, mikor újságunknak a „Fekete lobogó” nevet adtuk; nem jeleztük-e már ezzel, hogy mi lesz a cselekvésünk? E név kiválasztásakor Lyon város történelme inspirált bennünket, amikor a Croix-Rousse és a Vaisse magaslatán az éhségtől hajtott munkások először használták a gyász jeleként, így a bosszú és a társadalmi követelések jelképévé is tették. Ez a vállalásunk azt jelenti hát, hogy mindig a munkások oldalán leszünk a kizsákmányolóikkal szemben, az elnyomottak oldalán az elnyomóikkal szemben.

Elköteleztük magunkat, nem fogunk kudarcot vallani, inspirációt merítünk elődeink munkájából_ A Társadalmi Kötelesség_,_ A forradalmi lobogó és A harc újságokban; A Fekete Lobogó fogja vezeti a rohamot, amit az anarchisták intéznek a korrupt és elavult társadalom ellen, amelynek már remegnek alapjai. Mint a küzdelem és a harc egyik eszköze, A Fekete Lobogó _háborút hirdet minden visszaélés, minden előítélet, minden bűn és képmutatás ellen, amelyek a társadalmi intézmények nevében most összefognak, hogy késleltessék ennek a rothadó, régi világnak a bukását, ami magától is összeomlik saját becstelenségének súlya alatt.

Az abszolút szabadság híveiként, háborút fogunk vívni mindazokkal az álliberálisokkal és törvényalkotókkal szemben, akik csak a szabályokkal körülhatárolt szabadságot értik, mert mi úgy gondoljuk, hogy a szabadság csak akkor valódi, ha korlátlan. Végül hadat üzenünk a törvényeknek, bíráknak, rendőröknek és minden intézménynek, amiért elősegítik a tömegek egy kiváltságos kisebbség általi kizsákmányolását, és mert ezek valódi célja eme szabadság korlátozása, amit mi oly hangosan hirdetünk.

A második cikkben a szerkesztők egyértelművé tették, hogy miért preferálják a fekete zászlót:

Az események, a hétköznapok tényei világossá tették számunkra, hogy a mostanra dicsőségesen legyőzött vörös zászló mikor mégis győzedelmes, lángoló redői közé rejtve hozza magával néhány önző cselszövő nagyravágyó álmait. Hiszen már teremtett otthont egy kormánynak és szolgált egy alkotmányos felsőbbség lobogójaként. Ekkor értettük meg, hogy számunkra ez már nem jelent semmit. Nekünk, a mindennapok kormányozhatatlanjainak és a minden órában lázadóknak a vörös lobogó csak egy zavaros illúzió.

---

The Alarm/Riadó: Az éhség jelképe

A Riadó anarchista lap szerint az Egyesült Államokban az anarchisták először 1884. november 27 -én, Hálaadás napján vonultak fel fekete zászlókkal egy tüntetésen, ami kifejezetten a tulajdon és a bérmunka erőszakos eltörlését szorgalmazta. A következő idézetek a „The Black Flag: The Emblem of Hunger Unfurled by the Chicago Proletariats” (A Fekete Lobogó: Az éhség jelképe, amit Chicago proletárjai bontottak ki) című cikkből származnak, a lap 1884. november 29-i számából.³

A nevezett nap, november 27-e csütörtök, havasesővel indult. A szél élesen és fagyosan fújt, szúró, kellemetlen érzést hagyott az arcok és kezek fedetlenül maradt részein. A bejelentett időpontban, 14:30-kor több mint háromezer ember gyűlt össze a Market Streeten, a Madison és Randolph között. A havazással keveredő eső kíméletlenül hullott fentről, míg a földet alant sár és víz borította. A kíméletlen időjárás megmutatta azt a rettenthetetlen szellemiséget, aminek az emberekben kell lennie.

Az első felszólaló a tüntetést „az emberek gyűlésének” deklarálta az emberiség érdekében, aztán a kapitalizmus kritikájába kezdett:

Manapság, amikor a piac telítve van ruhaáruval, a malmok bezárnak és ezreket dobnak ki a munkájukból, következésképpen megfosztják őket az eszköztől, hogy megszerezzék ezt a túlkínálatot, ennek eredményeként az embereknek rongyosan kell járniuk, pedig sok ruha van az országban. Ez minden dologra igaz. Embereknek kell a szabadban lakniuk, mert túl sok ház van az országban. Annyi ház áll üresen, hogy többre nincs kereslet, ezért az építőmunkások nem dolgoznak, így nem tudnak pénzt keresni, amiből a lakbért kifizethetik. Gondoljatok csak bele! Rongyosak az emberek, mert túl sok ruha van az országban. Az utcára kerülnek, mert túl sok ház van az országban. Éheznek, mert túl sok a kenyér, és fáznak, mert túl sok a szén. Folytatódhat ez így tovább? Van bárki, aki annyira vak, hogy nem látja, ezen a rendszeren változtatni kell?

A emelvényen állók között volt az anarchista August Spies is, akit az amerikai állam később a Haymarket Square-i tragédia perének egyik elítéltjeként meggyilkolt.

A következő felszólaló August Spies volt. Rámutatott a fekete zászlóra, és azt mondta, hogy ez az első alkalom, hogy az éhség, az éhezés jelképét kibontják amerikai földön. Ez azt bizonyítja, hogy már az emberek itt is épp annyira éheznek, mint más, régebbi országokban. Le kell súlytani a rablókra, akik kifosztják a dolgozó embereket.

A menet a beszédek után indult:

két hatalmas lobogó vezette a menetet, az egyik fekete, a másik vörös volt. A tömeg közepén további két nagy zászló, egy másik fekete és vörös lobogó.

A felvonulás a The Alarm és az Arbeiter Zeitung irodáinál ért véget, az Ötödik sugárút 107-es számnál.

Itt a tömeg a „Marseillaise” soraira, a lobogó fekete-vörös zászlók körül, a végsőkig megalázott proletariátus köszöntésére ismét összegyűlt.

---

Szergej Eisenstein: Vörös zászlók, fekete zászlók, fehér zászlók

A Patyomkin páncélos című korai szovjet filmben Szergej Eisenstein rendező azt akarta megmutatni, ahogy a lázadók kitűzik a vörös zászlót a hadihajóra. Ám a korszak fekete-fehér filmje a vörös színt feketeként jelenítette meg.⁴

Annak érdekében, hogy a kívánt hatást elérje, a jeleneteket vörös zászló helyett fehér zászlóval kellett leforgatnia, majd kézzel vörösre színezni a zászlót. A propaganda eredménye mennydörgő tapsot váltott ki a kötelességtudó bolsevikokból.

Ez egy különös metaforája annak, hogy valójában kik csinálták az orosz forradalmat és hogyan ábrázolták azt később. A történetben minden valódi vörös zászló fekete zászlónak tűnik, de ezeket a zászlókat később kitörölték a hivatalos elbeszélésből – míg a széles körben elterjedt állami propaganda híres vörös zászlói valójában… a megadás fehér zászlajai voltak.

---

André Breton: A szabadság színei

André Breton, a szürrealisták vezetőjének következő szövege eredetileg 1945-ben jelent meg az Arcane 17 -ben. 1966 decemberében a The Rebel Worker #7-ben jelent meg angolul, majd újranyomták: Dancin’ in the Streets: Anarchists, IWWs, Surrealists, Situationists & Provos címen az 1960-as években – a The Rebel Worker & Heatwave oldalak nyomán.

A fejünk felett a zászlószerű ablakok, örökké kivilágítatlanul, felfelé haladtak továbbra is. Akkorák voltak, mint azok a vörös szövetzászlók, amik Párizsban egyes autópályaművek mellett állnak, kiemelkedve belőlük, rajtuk nagy fekete betűk, pontokkal elválasztva, a „SADE” felirattal, ez gyakran visszatér álmaimban.

A vörös zászló, mindenféle jeltől és felirattól mentes – ezt mindig ugyanolyan látomásként fogom látni, mint tizenhét éves koromban, a másik világháború előtti tüntetésen. Láttam, ahogy ezrek bontják ki Pré Saint-Gervais égboltján. Az érvek erőtlenek, hogy közbeavatkozzanak, már érzem, a szívem hevesebben ver, ha felidézem azt a pillanatot, amikor ezt a rikító tengert, helyenként ritkásan és rövid időre szárnyaló fekete lobogók szakították át.

Abban az időben nem volt túl nagy politikai tudatosságom és be kell vallanom, hogy zavarban vagyok, amikor magamra tekintek, hogy felmérjem, mostanra milyen tudatosságot értem el. Mégis jobban mint valaha, az együttérzés és az ellenszenv hullámai számomra elég erősnek tűnnek ahhoz, követeljék a behódolást az ideológiának. Tudom, hogy annak a napnak, arra az igaz mozzanatára, ott kezdett el szívem dobogni és dobog még most is. Szívem legmélyebb galériáiban mindig újra felfedezem, ahogy e számtalan ide-oda ingadozó lángnyelv közül néhányan elidőznek, hogy megízleljék a csodálatos, szénfekete virágot.

A mai generáció aligha lesz majd képes elképzelni ennek a rendnek a látványát. A proletariátus szívébe akkor még nem fészkelte be magát számtalan frakció. A Párizsi Kommün fáklyája még messze nem volt kioltva; sok kéz tartotta még ezt a fáklyát – a fáklyát, ami nagy fényében mindenkit egyesített, de kevésbé lett volna szép, kevésbé lett volna igaz néhány vastagon kavargó füstfelhő nélkül. Oly sok önzetlen hit, megannyi elhatározás és lelkesedés volt ezekre az arcokra írva; mennyi nemesség volt eme veteránokban. Ami bizonyos, hogy a fekete lobogó körül a puszta fizikai szenvedés hatása erősebben érzékelhető volt, de az igazi szenvedély feledhetetlenül fehéren izzó pontként égette bele magát néhányuk szemébe. Mindig úgy fog tűnni most már, mintha a láng mindegyiküket beborította volna, és míg egyeseket kevésbé, másokat hevesebben égetett volna meg, azt szolgálva, hogy néhányukban ébren tartsa az abszolút valóra váltható és jól megalapozott követeléseket és reményeket, míg néhányukat arra kényszerítsen, hogy égessék el magukat ott helyben a lázadás és a dac kérlelhetetlen kiállásával.

Olyan az emberiség állapota (függetlenül a rendkívüli javítható társadalmi feltételtől, amit az ember hozott létre), hogy ez a végső kiállás, különösen érzelmi síkon, ahonnan nem hiányzik a jeles válaszadók, legyen az Pascal, Nietzsche, Strindberg vagy Rimbaud értelmének története, nekem mindig teljesen indokoltnak tűnt, figyelmen kívül hagyva azokat a tisztán haszonelvű indokokat, amik miatt a társadalom elnyomja az ilyen hozzáállást. Az ember legalább kénytelen felismerni, hogy a pokoli nagyszerűség egyedül rá jellemző. Soha nem felejtem el túlfűtöttséget és a büszkeséget, ami eluralkodott rajtam, amikor gyerekként először a temetőbe vittek, mikor a rengeteg lehangoló vagy nevetséges emlékmű között felfedeztem a remek eszközökkel, vörös nagybetűkkel vésett gránitlapot: nincs Isten, sem feljebbvaló. A költészet és a művészet mindig előnyben részesíti mindazt, ami kétségbeesett és el nem apadó követelésekkel változtathatja meg az emberiséget, ami időről időre egy kis esélyt nyújt az életben.

A tény az, hogy a művészet és a költészet fölött is, akár tetszik, akár nem egy, hol vörösen, hol feketén lobogó zászló száll. Az idő sürget ott is. Bizonyos, hogy minden, amit nyújtani képes, az az emberi érzékenységből fakad. De honnan ez a látszólagos kétértelműség a szín tekintetében?

Talán senkinek sem adatik meg, hogy más emberek érzékenységének parancsára cselekedjen, hogy formálja és növelje a tudatosságot, hacsak nem azon az áron, hogy áldozatul ajánlja fel magát kora lelkének, szétszóródó erőinek, az erőknek, amik általában saját kizárólagosságuk megállapítása okán keresik egymást. Ezen erők titokzatos elrendelése által egyszerre kell áldozatuknak és hóhérjuknak is lennie, ilyen az ember és ebben az értelemben ilyen volt mindig. Szükségszerűen ugyanez a helyzet az emberi szabadság ízével kapcsolatban is, ami arra hivatott, hogy befogadóképességét gyakorlatilag végtelen mértékben mindenkire kiterjessze az egyénre hárítva a létezés minden szörnyű következményét. A szabadságnak nem dolga a gondoskodás, kizárólag azokra van tekintettel, akik tudták, vagy legalábbis részben tudták, hogyan kell élni, mert az őrületig szerették.

---

Jean Genet: Az a fajta forradalom, amit látni szeretnék

Amikor a kubai kulturális minisztérium meghívott, igent mondtam: Igen, nagyon szeretnék Kubába menni, de egy feltétellel: én fizetem az utamat, fizetem az ott tartózkodásomat és oda megyek, ahová csak akarok, és ott maradok, ahol akarok. Nagyon szeretnék menni – mondtam –, ha ez tényleg az a fajta forradalom, amit látni szeretnék, akkor már nincsenek zászlók többé, mert a zászló valami elismerésének a jele, jelkép, ami körül csoport formálódik, a színpadiasság kasztráló és halálos szövete, és a nemzeti himnusz? Kérdezd meg, van e még kubai zászló és nemzeti himnusz.

-Jean Genet, interjú Hubert Fichte-tel.

---

Howard J. Ehrlich: Miért a fekete zászló?

From Reinventing Anarchy, Again.

A fekete zászló az anarchia szimbóluma. Az iszonyattól az örömig terjedő reakciókat vált ki azok körében, akik felismerik. Ismerd meg, mit jelképez, és készülj fel arra, hogy egyre több nyilvános gyűlésen látod… Az anarchisták minden kormány ellen vannak, mert úgy vélik, hogy az egyén szabad és megalapozott akarata a közösségek és a társadalom legnagyobb ereje. Az anarchisták hisznek az egyéni felelősségvállalásban és kezdeményezésben, valamint a szabad egyénekből álló csoportok szívből jövő együttműködésében. A kormány ennek az elképzelésnek az ellentéte, nyers erővel és szándékos csalással terjeszti ki a kevesek ellenőrzését sokak felett.

Függetlenül attól, hogy ezt a kegyetlen és csalárd folyamatot olyan mitikus fogalmak igazolják-e, mint a királyok isteni joga, a demokratikus választások vagy a nép forradalmi kormányzása, az anarchisták számára ezek között nem sok különbség van. Elutasítjuk magát a kormány fogalmát és követeljük, hogy radikálisan támaszkodjunk a szabad emberek problémamegoldó képességére.

Miért fekete a zászlónk? A fekete a tagadás színe. A fekete lobogó minden zászló tagadása. A nemzetek tagadása, amik az emberi fajt önmagával állítják szembe és tagadják az emberiség teljes egységét. A fekete a harag és a felháborodás állapota minden, az emberiség ellen elkövetett undorító bűncselekmény miatt, amelyet egy, vagy más állam iránti hűség nevében követtek el. Düh és felháborodás az emberi intelligencia megsértése okán, ami a kormányok színlelésében, képmutatásában és olcsó trükkjeiben rejtőzik… A fekete a gyász színe is; a fekete zászló, ami eltörli a nemzetet, gyászolja annak áldozatait is – a külső és belső háborúkban meggyilkolt számtalan milliókat, valamiféle átkozott állam nagyobb dicsőségének fennmaradásáért. Gyászolja azokat, akiknek munkáját megdézsmálják (adóztatják), hogy így fizessenek más emberek lemészárlásáért és elnyomásáért. Nem csak a test halálát siratja, hanem a szellem megnyomorítását a tekintélyelvű és elnyomó rendszerek alatt; gyászolja az agysejtek milliárdjait, amiket elsötétítettek, és soha nem volt esélyük a világot fénybe borítani.

Ez a vigasztalhatatlan bánat színe.

De a fekete gyönyörű is. Ez az eltökéltség, az elhatározás, az erő színe, olyan szín, ami az összes többi színt eltörölheti és meghatározhatja. A fekete titokzatos környezete a termékenység megeredésének, az új élet táptalaja, ami mindig fejlődik, megújul, felfrissül és újrateremti magát a sötétben. A földbe rejtett mag, az ivarsejt különös utazása, az embrió titkos növekedése az anyaméhben, mindezt feketeség veszi körül és védi.

Így hát a fekete: tagadás, harag, felháborodás, gyász, szépség, remény, az emberi élet és kapcsolatok új formáinak előmozdítása és menedéke ezen a földön és kapcsolat a földdel. A fekete lobogó mindezt jelenti. Büszkék vagyunk arra, hogy visszük, sajnáljuk majd, de várjuk a napot, amikor már nem lesz szükség ilyen szimbólumra.

---

Névtelen: A megadás ellentéte

Néhány évvel ezelőtt egy déli kisvárosban volt szerencsém jelen lenni, amikor egy fiatal punkrocker még fiatalabb öccsét mutatta be a kollektíva házában, ahová nemrég költözött.

–Mit jelent a fekete zászló? – kérdezte a fiatalabb testvér, utalva az előtérben elhelyezett négyszögletű szövetdarabra.

Némi kíváncsisággal vártam a választ, mivel arra a következtetésre jutottam, hogy ez lehet az első alkalom, mikor idősebb testvérét megkérte az anarchista tan összetettségének magyarázatára.

– Ó, az? – kérdezte a punkrocker. – Az a megadás ellentéte.

---

Függelék: Az anarchista identitásról

Arra a kérdésre, hogy ő maga anarchista-e, Santiago Sierra így válaszolt: Az anarchizmust politikai és magatartási filozófiának tekintem, amellyel teljes mértékben azonosulok. Az anarchizmus azonban mindenekelőtt erkölcs, így engedmények nélküli életmódot jelent. Ebben az értelemben nem vagyok az, mert az életem messze nem olyan, mint egy anarchista harcosé.

Ez a szerény mondat idézi fel José Domingo Gómez Rojas chilei diák válaszát, amikor José Astorquiza miniszter követelte, hogy mondja meg, anarchista-e: Kedves miniszter úr, nincs elég erkölcsi fegyelmem ahhoz, hogy annak nevezzem magam és nem is érdemlem ki soha. Gómez Rojas-t a chilei állam őrizetbe vette és megölte.

Ami fontos, az azoknak a mechanizmusoknak a megsemmisítése, amelyek központosítják az erőszakot és az ellenőrzést.

---

„Fekete lobogójuk félárbócon, a remény s a melankólia okán, amit életük végéig cipelnek. Van késük, megszegni a barátság kenyerét, és néhány rozsdás fegyverük, hogy soha ne felejtsenek. Százból egyet sem találsz és mégis léteznek. Kart karba öltve örömmel állnak. És ezért mindig kiállnak. Az anarchisták.”_

– Léo Ferré, „Les Anarchistes”, amelyet először 1968. május 10-én, az Anarchista Szövetség éves összejövetelén adott elő a párizsi Mutualitében, a barikádok megjelenésével egyidőben, ami országos lázadáshoz és általános sztrájkhoz vezetett.